Ha van a pesti oldalon egy városrész, ami tényleg más, mint a többi — akkor az Újlipótváros. Nem túl nagy, nem hivalkodó – de pont ettől válik igazán szerethetővé: emberléptékű, otthonos, és meglepően személyes.

Ez az a városrész, ahol reggelente ismerős arcok bicikliznek végig a Pozsonyin, ahol a kávézókban név szerint köszöntik a vendégeket, és ahol a kutyások meg a kisgyerekesek pontosan tudják, melyik padnál érdemes megállni egy rövid beszélgetésre.

Nemcsak szép – de tényleg jó itt élni

Újlipótvárost a két világháború között kezdték el kiépíteni. A húszas-harmincas években modern bérházak sorra nőttek ki a földből – Bauhaus és art deco stílusban –, és akkoriban ez volt Budapest egyik legmodernebb, legjobban szervezett lakónegyede.

A lakásokat tágasra és világosra tervezték – ezek a terek ma is pont olyan jól működnek, csak most egy kicsit máshogy használjuk őket.

Nem véletlen, hogy már akkor is értelmiségiek, művészek, tanárok, orvosok és kisvállalkozók választották otthonuknak. Az alapérzés pedig ma is ugyanaz maradt. Talán csak annyi változott, hogy ma már a fiatal párok és családok is ráéreztek: ha Budapesten valahol lehet nyugodt városi életet élni, akkor az itt van.

Újlipótváros, ahol a város egy kicsit lelassul

Újlipótváros nem harsog. Nincs hömpölygő turistaáradat, nincs éjszakai tömeg, nincs rohanás. Helyette van nyugalom, van élet, és van egy olyan közösségi érzés, amit egyre ritkábban találni a belvárosban.

Itt még köszönnek egymásnak az emberek az utcán. A vendéglátók pedig gyakran előre elkészítik a „szokásosat” a törzsvendégnek.

Ez a városrész olyan, mint egy oázis a nagyváros közepén: benne vagy Budapest sűrűjében, mégis úgy érzed, van saját ritmusa, saját levegője, saját története.

(képek: index.hu)